Elnézést, hogy csak most, de Boldog Új Évet Kívánok Nektek~

Rettentő gyorsan repült el a 2013-as év (legalábbis számomra), és ha nem is csináltam túl sok mindent a tanuláson kívül, azért meg vagyok elégedve. Természetesen voltak hullámvölgyek, és az év vége felé talán nagyobb szakadékok, mint hegyek, de kész vagyok arra koncentrálni, ami igazán fontos – a céljaim elérésére.

Újévi fogadalmak. Nem. Ha megfogadok valamit, akkor szinte biztos, hogy nem sikerül megcsinálnom vagy betartanom. Ha valami az elején túl könnyen megy, mondjuk, tegyük fel, hogy pár hétig, akkor a végére biztos, hogy totális bukás lesz a vége. Lehet, hogy ez csak velem van így, de ha túlságosan erőltetek valamit, akkor az szinte biztos, hogy nem jön össze.

Így fogadalmak helyett inkább célokat tűztem ki magam elé, és azokat fogom megpróbálni elérni, lassan de biztosan. Szerintem nem az a fontos, hogy milyen hangosan és hányszor mondod el, hogy mit akarsz véghezvinni. Az a fontos, hogy a nagy célig kis célok vezessenek el, hogy mindig próbáld a maximumot nyújtani. Lehet, hogy valami majd nem jön össze, de akkor tanulj, hogy legközelebb meglegyen. Törekedj a sikerre úgy, hogy közben boldog maradj.

Én ezt fogom tenni. És te? :)

A folyosó sivár volt, hideg, szűk és nagyon hosszú. Nem emlékeztem, hogy kerültem oda, vagy, hogy mióta sétáltam, nem találva a kiutat. Fáztam és az egész énem remegett, belül is, bár nem is tudtam, hogy pontosan miért. Csak csalódottságot és dühöt éreztem, ahogy a kezemmel végigsimítottam a poros, valaha fehér falat. Úgy éreztem bezártak, és soha többé nem fogom látni a napvilágot... Ám a remény továbbra is motoszkált valahol a szívem mélyén, ezért mentem tovább.
Egyszerre valami megtörte a folyosó monotonitását, és beletelt pár másodperc, mire felfogtam, mit látok. A falon képek voltak, nagyméretű portrék rosszarcú emberekről. A látványuk elborzasztott és megijesztett, én pedig futni kezdtem, meg-megbotolva a saját lábamban. Ezer évnek tűnt, mire a képek sora eltűnt, és én megnyugodhattam egy kicsit. Abbahagytam a futást és ismét sétálni kezdtem, félve, de mégis tudva, hogy mi vár rám.
A folyosó végén egy hatalmas ablak volt. A kerete ősréginek tűnt, a penészes és poros fa repedezve hullott le a padlóra a fekete pókok közé. Az üveg piszkos volt, de nem annyira, hogy eltakarja az árnyakat, amik odakint táncoltak. Egy férfi volt és egy nő, mozgásuk könnyed és kellemes, boldogságot sugárzó. Azonban amikor a nő észrevett, arca gonoszságot és kárörvendést tükrözött. A hangját hallottam a fejemben, ahogy nevet rajtam. Gyűlöltem őt, és ez a gyűlölet egy pillanatra átterjedt a párjára is, aki nem látott – vagy nem akart látni. Elléptem az ablaktól és zavartan söpörtem le egy pókot a vállamról. A szemembe könnyek szöktek, és ismét futni kezdtem, el az ablaktól, minél messzebb.
De azt a gyűlöletet és csalódottságot nem tudtam elfelejteni. Csak azt reméltem, hogy a férfi majd megbánja, hogy olyan könnyen otthagyott a folyosón.

Sokkal előbb szerettem volna megnyitni az oldalt, de az iskola nem hagyott élni. Mindegy, legyen ez egy apró karácsonyi ajándék magamnak, és akárki másnak, aki szeretné hasonlóképp felfogni a dolgot.

Közeleg a karácsony, és gondolom nagyon meghitt hangulatban kéne lennem... de nem vagyok. Az elmúlt pár hét stressz tömege és a kellemesen enyhe időjárás nem segít a hangulat megteremtésében. De mit is jelent a karácsonyi hangulat? Minden bizonnyal azt az izgatott várakozást hiányolom, amit még kislány koromban éreztem ilyenkor. Karácsonyfa, család, szeretet, ajándékok – az év egyik legjobb napja, miért is ne várnánk?

Mert az egész már nem az, ami akkor volt. Sőt, lehet, hogy akkor sem az volt, aminek gondoltam, csak a gyermeki naivitásom még sikeresen ráborított egy rózsaszín fátylat a dolgokra. Már minden arról szól, hogy ki csap nagyobb hűhót, ki vesz nagyobb plazmatévét, vagy, hogy ki vesz fel nagyobb összegű hitelt az ünnepek során felmerülő költségek fedezésére. Komolyan? Ez az egész inkább nyomasztó, mint felemelő. Miért kell már november elején telenyomni a reklámokat mikulásokkal? Miért nem lehet valóban egy kicsit magunkra és egymásra koncentrálni? Annyira szánalmas az egész.

Szerencsére az én családomnak több agya van annál, hogy megpróbáljon hamis mosollyal jó pofizni pár nap erejéig, miközben az aktuálisnál is jobban eladósodik. Csak egy pulcsi meg egy tábla csoki lesz az ajándék? Igen, és szerencsések vagyunk, hogy még jut ennyire is! Lesz étel az asztalon és együtt leszünk. Sokaknak még ennyi sem adatik meg, és számukra a karácsony is csak egy olyan nap, amit túl kell élni. Persze nem mondom, ilyenkor sokkal többen próbálnak segíteni a rászorulókon, mint egyébként... de abba nem gondolnak bele, hogy nekik az év minden részében szükség lenne hasonló segítségre.

Nem áll szándékomban hangulatrombolónak lenni, csak jó lenne, ha mindenki észrevenné a valóságot a nagy ünnepi előkészületek és a rohangálás közepette. Nem a tárgyak számítanak, amiket adhatsz vagy kaphatsz. Nem az számít, hogy mekkora bulit csapsz, és hogy az mennyibe került. Te számítasz, és azok, akiket szeretsz. És ha – jobb esetben – viszont szeretnek, akkor majd örülnek annak is, ha egy bögre forralt bor és pár mézeskalács társaságában leülhetnek veled a fa köré beszélgetni mindenféle cicoma és felhajtás nélkül.