A folyosó sivár volt, hideg, szűk és nagyon hosszú. Nem emlékeztem, hogy kerültem oda, vagy, hogy mióta sétáltam, nem találva a kiutat. Fáztam és az egész énem remegett, belül is, bár nem is tudtam, hogy pontosan miért. Csak csalódottságot és dühöt éreztem, ahogy a kezemmel végigsimítottam a poros, valaha fehér falat. Úgy éreztem bezártak, és soha többé nem fogom látni a napvilágot... Ám a remény továbbra is motoszkált valahol a szívem mélyén, ezért mentem tovább.
Egyszerre valami megtörte a folyosó monotonitását, és beletelt pár másodperc, mire felfogtam, mit látok. A falon képek voltak, nagyméretű portrék rosszarcú emberekről. A látványuk elborzasztott és megijesztett, én pedig futni kezdtem, meg-megbotolva a saját lábamban. Ezer évnek tűnt, mire a képek sora eltűnt, és én megnyugodhattam egy kicsit. Abbahagytam a futást és ismét sétálni kezdtem, félve, de mégis tudva, hogy mi vár rám.
A folyosó végén egy hatalmas ablak volt. A kerete ősréginek tűnt, a penészes és poros fa repedezve hullott le a padlóra a fekete pókok közé. Az üveg piszkos volt, de nem annyira, hogy eltakarja az árnyakat, amik odakint táncoltak. Egy férfi volt és egy nő, mozgásuk könnyed és kellemes, boldogságot sugárzó. Azonban amikor a nő észrevett, arca gonoszságot és kárörvendést tükrözött. A hangját hallottam a fejemben, ahogy nevet rajtam. Gyűlöltem őt, és ez a gyűlölet egy pillanatra átterjedt a párjára is, aki nem látott – vagy nem akart látni. Elléptem az ablaktól és zavartan söpörtem le egy pókot a vállamról. A szemembe könnyek szöktek, és ismét futni kezdtem, el az ablaktól, minél messzebb.
De azt a gyűlöletet és csalódottságot nem tudtam elfelejteni. Csak azt reméltem, hogy a férfi majd megbánja, hogy olyan könnyen otthagyott a folyosón.