Darcy sápadt arca csak úgy vakított fekete haja keretében, a sötét szarkalábak kontrasztjában, a semmitmondó, hideg fényben. Felnézett a spotlámpákra, de hamar el is kapta tekintetét, zúgott a feje, az éles fénytől pedig csak rosszabbodott a helyzet. Émelyegve, érzelemmentes arccal fordult vissza tükörképéhez, mostanában órákig állt ott a fürdőben, a tükör előtt. Ő volt, de mégsem, ugyanúgy nézett ki, de különbözött. Érezte, de mégsem, szenvedett, de nem annyira. Csak látni akarta, csak felidézni, beszélni hozzá, megnyugtatni. Miért pont ők? Nem tudta elviselni az igazságtalanságot, hiába sírt, hiába dühöngött, hiába imádkozott… nem változott semmi. Nem is fog. Félt. Félt, mert ő is félt. A fájdalomtól, a szenvedéstől, a haláltól. Ott kellene lennie vele, de nem lehet, nem tud, még csak nem is engedné. Persze hogy nem engedné, ő se tenné a helyében, ez világos volt… Végül is együtt vannak, nem? Ők egyek voltak, csak nem hitték el mások. Hiszen épp akkor hívta az anyja, hogy megint rohama volt, ő pedig órákig rostokolt a fürdőszobában a rosszulléttől. Persze közel sem szenvedett annyira, nem, csak érezte, hogy baj van. Nagy baj. Bárcsak segíthetne cipelni a terhet, talán akkor lenne esély… de nem tehette. Miért pont ők?

            A lány hirtelen a csuklójához kapott. Tűszúrás, már megint. Könnybe lábadt szemmel hagyta ott a tükörképét, elege volt belőle. Neki nem arra volt szüksége, hanem az ikertestvérére. Miért pont ők? Olyan jó volt minden, olyan boldogok voltak. Tökéletes életük volt, nem is kívánhattak volna jobbat maguknak… Támolyogva lépett be a szobájába, a szobájukba, egy hirtelen mozdulat, és megfordul a világ. Rég volt ilyen erős rohama Nancynek, sőt, talán ilyen erős még nem is volt. Tudta, hiába áltatta volna magát, hiszen megérezte. Aggódott, jobban, mint valaha. Szaggatott sóhajjal, lassan leült az asztalához, az asztalukhoz, és felhajtotta a laptop tetejét. Míg várta, hogy bekapcsoljon, a körülötte lévő, színes képkeretekbe foglalt fotókat nézte. Két lány nevetett mindegyiken, két, hajszálra egyforma lány, hajszálra egyforma mosollyal. Gyönyörűek voltak és vidámak, akkor még semmit sem tudva a szörnyű betegségről, ami Nancyt sújtotta. Darcy kezébe vette a legközelebbi képet, és elmosolyodott, de közel sem olyan ragyogóan boldogan, mint a fotókon. Nem ő volt beteg, mégis halvány árnyéka sem volt önmagának testvére nélkül. Talán jobb is, hogy nem láthatja őt, összeomlana, hiszen így sem bírja elviselni a tudatot, hogy szenved. Mi történne, ha látná is? Beleőrülne a tehetetlenségbe.

            Végre bekapcsolt a laptop. A képernyőn két lány mosolygott, két, hajszálra egyforma lány, hajszálra egyforma mosollyal. Darcy megragadta az egeret, és csigalassúsággal vonszolni kezdte az internet böngésző felé. Még nézni akarta a képet, olyan szépek voltak, olyan boldogok. Csak pár órára visszakaphatná őt, elcserélné rá a hátralévő életét. Mikor elérte a böngésző ikonját, várt még pár másodpercet, majd kettőt kattintott. A felugró ablak, amit előző alkalommal bezárt, egy az ikertelepátiáról szóló cikket jelenített meg. A lány már tömérdek ehhez hasonlót elolvasott, és tudta, hogy közöttük is létezik hasonló kapcsolat. Különben hogyan érezhetné meg, mikor van rosszul testvére? És egyébként is, azt is tudta, hogy Nancy is érzi őt. Vele volt, mindig. Mikor édesapjának megemlítette a dolgot, csak mosolygott rajta. Nem hitt neki, csak mosolygott, csupa együttérzéssel és fájdalommal a szemében. Hogyan haragudhatna rá? Ő nem élte át, amit ő, de neki is ugyan úgy fájt, neki is ugyan úgy hiányzott a lánya és a felesége. Miért volt olyan messze a megoldás? Miért kell egy beteg embernek távoli országba utaznia, hogy talán meggyógyulhasson? Miért lesz egy végletekig jó és szerető ember halálos beteg? Miért pont ők?

            És mit csinálhatna? Hogy kösse le magát? Céltalanul vándorolt a kurzor a mentett oldalak között, míg megállapodott egy weboldalon, melyet egy barátnője, egy barátnőjük szerkesztett. Kattintott. A site dizájnja sötét színekkel volt kialakítva. Darcy a menüsort böngészte valami olvasnivaló után, de nem volt kedve semmihez. Mindenféle megszokott témából tucatnyi cikk, de egyik sem kötötte volna le. Egyedül az ikrek kapcsolatáról olvasott az utóbbi időben, csak az érdekelte, de már nem talált semmi újat róla. Végül véletlenszerűen rákattintott valamire, lesz, ami lesz, majd olvassa, amit a sors ad neki. Sors? Mióta hitt ő a sorsban? Már nem hitt semmiben, csak reménykedett. Idézetek. Darcy unottan kezdte olvasni a szerelemről és barátságról szóló nyálas és giccses sorokat. Nemtetszése ellenére mégsem zárta be az ablakot, ha azt tette volna, akkor megint a tükör előtt köt ki, hogy testvérének képzelje saját tükörképét, és hozzá imádkozzon valamiféle csodáért, ami megmenthetné. És nem akart, nem akart semmit, legfőképpen gondolkozni nem, de az agya nem engedelmeskedett saját magának. Csak olvasott tovább.

„Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.”

            Végignézett az asztalon álló képeken, szemeiben könny csillogott. Igen, mint a szomjazó ember, aki vizet talál, úgy nézte a fotókat, holott már minden egyes négyzetcentiméterüket ismerte. Fájdalmas öröm volt, talán több fájdalommal, mint örömmel. Nagy nehezen levette tekintetét a fényképekről, hogy újra a képernyőre tapadhasson. Miért pont ők?

„Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.”

            Ők értették, ők tudták, mégis el kellett válniuk, mégis csak szenvedés jutott. Ők a világot jelentették egymás számára, mindig együtt voltak, mégis el kellett válniuk. Hol volt az igazság? Egy könnycsepp gördült le az arcán. Miért pont ők?

„Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.”

            Pillanatok? Számára hosszú hónapok voltak, mikor minden éjjel újra együtt volt testvérével úgy, mint régen. Ő már nem megölelni akarta őt, csak maga mellett tudni, biztonságban és épségben. Hiányzik? Nem, nem hiányzik, hanem elviselhetetlen űrt hagyott maga után, amit csak, és csakis ő tudna újra betölteni. Szemeiből könnyek csordultak ki, elhomályosítva látását. Miért pont ők?

„A barátok olyanok, mint a csillagok: nem látod őket, de tudod, hogy mindig ott lesznek veled.”

            Barát? Ő nem csak barát volt számára, hanem testvér, szülő, szerelem egyszerre, ő volt minden, amit soha, senkiért sem adott volna fel. És valóban ott volt vele, akkor is, még ha több százezer kilométer feküdt közöttük. Egy csillag volt, ragyogóbb az összesnél, és pont olyan távoli, mint mindegyik. Érezte őt, érezte a fájdalmat, a félelmet, érezte, hogy nem bírja tovább. Érezte a hideget. Darcy könnyekben tört ki, olyan hirtelen, hogy maga is meglepődött. Mintha nem is ő sírt volna, csak egy része, ami mélyen volt benne, amit még talán maga sem ismert. Miért kell ilyen tudálékosnak lenniük ezeknek az idézeteknek? Miért hiszik azt, hogy tudják, hogy érez, hogy min mentek keresztül? Remegő tagokkal állt fel, és egy óvatlan mozdulattal leverte a kedvenc képét. Az üveg csilingelve tört össze, pont Nancy arcánál, ami akár a saját, Darcy arca is lehetett volna. A lány a könnyektől homályos látással, dühösen meredt a fotóra és az üvegszilánkokra. Az ő lelke, a lelkük is így hevert darabokban, javíthatatlanul. Lehajolt, hogy felvegye a képet, de az éles üveg megvágta az ujját. Felszisszent, kiserkent a vére, és bár különösebb fájdalmat nem érzett, még jobban zokogni kezdett. A könnyei nem apadtak, a tagjai remegtek, az ereje elszállt. Azt sem tudta hol van, a lelkét hasogató fájdalomtól elvakultan vetette magát ágyára, és sírt tovább. Sírt, amíg el nem ragadta az álomtalan álom. Beburkolózott egy sötét világba, elzárva mindentől, ahol nem érezte a tél hidegét, ahol nem érezte testvére fájdalmát, ahol nem érzett semmit. Nem volt külvilág, nem volt kétségbeesés, nem volt semmi, csak az édes tudatlanság.

            Ajtócsapódás. Nem, ő még aludni akart. Olyan jó volt a semmiben lebegni, a tudatlanság feneketlen tengerében, olyan jó volt nem érezni. De már nem is érzett semmit. Hogy lehet? Csak forró könnyeit érzékelte, amik ismét, vagy talán az óta is ömlöttek szemeiből. Mintha az álomvilágban rekedt volna lelkének az az ismeretlen része, ami az imént még tombolt fájdalmában. Hova tűnt, hogy szállhatott el ilyen könnyen? Már csak tompa, de annál keservesebb, reménytelen érzés maradt utána, amit semmihez sem tudott hasonlítani. Borzalmas volt.

            Felemelte a fejét. A szobát holdfény ragyogta be, és apja ott állt az ajtóban, alakját furcsa, pöttyös mintával tarkította a lehulló hó árnyéka. Darcy nem akarta, hogy közelebb menjen hozzá, de mégis hívta, mégis megszólította, mégis megkérdezte, mi a baj, pedig ő tudta, nagyon jól tudta. Csak nézték egymást egy pillanatig, talán egy percig, vagy egy egész emberöltőig. Aztán közelebb lépett a férfi, és Darcy megpillanthatta könnyektől nedves arcát. Szólni már nem tudtak, erőt vett rajtuk a néma zokogás, úgy borultak egymás nyakába, hogy ne legyenek egyedül fájdalmukban, ne kelljen egyedül lenniük a borzalmas teher alatt. Csak ültek csendben zokogva, egymásba kapaszkodva, a fájdalmas megértésben. Darcynak nem volt szüksége szavakra, hiszen ő már tudta. Ő tudta legelőször, ő érezte legelőször, hogy Nancy nincs többé…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés