Nem kell egy egész nap ahhoz, hogy megváltozzon az életed. Elég egy óra, egy perc, vagy akár egy másodperc, és felfordul körülötted a világ. Összeomlik. Darabokra törik. Még csak különlegesnek sem kell lenned hozzá. Nem szükséges, hogy különleges helyen legyél. Sőt, lehetsz a világ legjobb embere, akkor is megtörténik. Igazságtalanul. Utána persze kérdezheted, hogy miért… De választ úgysem kapsz. Hiába sírsz majd, nem lesz jobb. Hiába próbálod elfelejteni, úgysem tudod. Nekem se megy.
                Lily vagyok. Tizennégy éves, átlagos lány. Fiatal, igaz? Most biztos azt gondolod, hogy mosolyogva írom ezt a levelet, mert egy tizennégy évesnek nem lehetnek gondjai. Tévedsz, nem mosolygok. Egy hete kőből van az arcom, sőt, azt hiszem, én magam is kővé változtam. Mert megtanítottak gyűlölni. Eddig azt hittem, hogy tudom mit jelent ez a szó, de csak most sikerült megértenem. Bár ne kéne tudnom. Pontosan egy hete történt, és még soha életemben nem emlékeztem semmire ennyire részletesen.  Apával és a legjobb barátommal, Tommal, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni, csak úgy véletlenszerűen, amerre a lábunk visz. Emlékszem, hogy nagyon szép időnk volt, emlékszem, ahogy Tom szőke haja csak úgy csillogott a napsütésben. Még most is hallom apa nevetését, még most is hallom a madarak énekét, ahogy átvágtunk a parkon, egy kicsi, de annál hangulatosabb étterem felé. Volt ott egy pillangó is, kicsi, fehér, aranyos, ott szálldosott körülöttünk, nem zavarta a hangos nevetésünk. A zebránál zöld volt a lámpa, de amúgy sem jött egy autó sem az eldugott kis utcába. Szembe jött velünk egy anyuka, babakocsit tolt, a gyerek pedig vöröslő fejjel üvöltött. Hiába próbálkozott nyugtatni, a baba csak sírt, és sírt, a nő pedig egyre idegesebbnek látszott. Emlékszem, hogy Tommal megmosolyogtuk, ahogy elhaladt mellettünk, de ő észre sem vett minket. Aztán apu kinyitotta az étterem ajtaját, mi pedig beslisszoltunk a helyiségbe, és nevetgélve elfoglaltunk egy asztalt az ablak mellett. Apa leült velünk szembe, és tanulmányozni kezdtük az étlapot. Pár perc múlva jött is a pincérnő, szőke volt és csinos, kötényt viselt, és szélesen mosolyogva kérdezte:

– Mit hozhatok?

– Egy közepes pizzát, két közepes sült krumplit, és egy almás pitét kérünk... – válaszolt apu derűsen, mire a nő felírt mindent a kis jegyzetfüzetébe. Továbbá rendeltünk két kólát nekünk, és egy jeges teát apunak. Mikor a pincérnő hátat fordított és eltipegett, akkor néztem meg először a helyiségben lévő embereket. Az eldugott utcához hűen, nem volt nagy a forgalom. Az egyik asztalnál egy magányos pasas ült, újságot olvasott evés közben, de annyira, hogy talán észre sem vette, mit evett tulajdonképpen. A pultnál egy fekete bácsi és egy harmincasaiban lévő férfi várta a rendelését, az ajtó mellett lévő asztalnál egy fiatal pár turbékolt. A pincérnő mosolyogva beszélt a pultnál álló fiatalabb férfivel, majd egy nagy pohár kávét nyomott a kezébe, hálásan megköszönte a borravalót, és útjára engedte a vendéget. Az úr szürke pulcsit viselt, emlékszem, mert végig követtem a szememmel az étterem ajtajáig, ahol beengedett egy idősebb férfit, aztán végleg eltűnt. Visszafordultam Tomhoz és apához, a tegnap esti focimeccsek eredményeiről beszélgettek.

Aztán leszakadt az ég. Egy hatalmas dörrenés rázta meg az étterem falait, nem tudtam, mi történik, csak a sikolyokat hallottam, csak éreztem, hogy Tom a karomat rángatja. Nem tudom hogyan, az egyik pillanatban még a fejemet kapkodtam, hogy kiderítsem, mi történt, a másik pillanatban már az asztal alatt kuporogtam a barátommal, és apu kezét szorítottam, aki még mindig a helyén ült... Akkor szinte biztos voltam benne, hogy mindenki hallja a szívem szapora és kétségbeesett dobogását, és rettegtem, hogy a férfi, aki utoljára bejött az ajtón, aki pisztolyt tartott a kezében, aki lelőtt egy ártatlan embert, majd meghallja, és elindul felém a bizonytalan lépteivel, hogy én legyek a következő áldozata. Minden porcikám remegett, és elborzadva láttam a földön elterülő véres újságot, amit egy perce még a magányos férfi olvasott. Emlékszem, hogy láttam a gyilkos lábait, ahogy tétován az emberek felé fordulnak, hogy kiválasszák a következőt, aki majd meghal… És mikor újra lőtt, a szám elé kaptam a kezem, hogy fel ne sikoltsak, a könnyeim pedig patakként ömlöttek, ahogy a fiatal lány holtan lecsúszott a székről véres halántékkal, ahogy a szerelme ordított, két lépést tett  fegyveres férfi felé, majd kedvese mellett végezte a padlón. És csak ültem, és csak sírtam, nem tudtam mozdulni, nem voltam rá képes, még arra sem hogy becsukjam a szemeimet, hogy ne kelljen végignéznem, hogy azt hihessem, csak álmodok, és majd felébredek, és vége lesz a rémségeknek. De nem lett vége, minden másodperc egy év volt, minden perc egy emberöltő. Láttam, ahogy a férfi felénk indul, a mi asztalunk felé, emlékszem, hogy kopott farmernadrágot viselt, és hogy felemelte a fegyvert tartó kezét, de nem láttam kire céloz, csak sejthettem, és én mégis csak ültem ott, és nem tettem semmit. Szívem dübörgését elnyomta édesapám hangja, pedig halkan beszélt, egészen halkan.

– Ne, kérem... ne tegye.  Kérem...  a lányom. Ne tegye...

Örökké emlékezni fogok elfúló hangjára, akadozó szavaira, és örökké emlékezni fogok arra, ahogy három hangos lövés félbeszakította őt. Ahogy megrándult a keze, én pedig elengedtem őt felsikoltva, elengedtem a kezét, pedig vele kellett volna maradnom. Tomra néztem, mellettem ült falfehéren, az ő arcát is könnyek csíkozták, ő is remegett a félelemtől, akárcsak én. Aztán megcsillant a napfény valamin, én pedig odafordítottam a tekintetem, és megbénultam. A férfi rám szegezte a pisztolyt, én pedig csak néztem, még a könnyeim is elapadtak. Megfeledkeztem mindenről, apáról, Tomról, a vendégekről, a pincérnőről, a világról. Éreztem, ahogy hátulról átölel valaki, azt gondoltam maga a Halál az, és hallottam egy hangot, egy mély, reszelős hangot, de nem értettem mit mondott. Mintha víz alatt lebegtem volna, minden összemosódott, a képek, a hangok... Nem kaptam levegőt. De ez is csupán egy pillanatig tartott, még akkor is, ha egy emberöltőnek tűnt.

Láttam, hogy a fekete férfi feláll és mozog a szája, minden bizonnyal a reszelős hang is az övé volt. Láttam, ahogy a fegyver irányt vált, és a közeledő bácsira céloz, hallottam, ahogy ismét elsül, láttam, ahogy a férfi összerogyik... Mindent láttam, mintha a világ groteszk lassított felvétellé alakult volna. Láttam minden részletet, és nem bírom kitörölni a képeket az agyamból. Az ámokfutó visszafordult az asztalunkhoz, és kicsit lehajolt, a fegyverével felém intett, majd lassan ismét megfordult, és vontatott, bizonytalan léptekkel leült az étterem közepére, az áldozatai közé, az ártatlan és védtelen emberek közé, akiket megölt. Akkor megpillantottam az arcát. Azt hittem Lucifert fogom látni vörös szarvakkal, de csak egy átlagos férfi volt, kopott farmernadrágban, fekete pulóverben, őrülettel, bánattal és gyűlölettel a szemében. Bárki elment volna mellette az utcán, épp úgy, ahogy a fiatal férfi tartotta neki az ajtót, gyanútlanul, nem is sejtve, hogy ártatlan életeket vesz el, vagy tesz tönkre majd átkozott pisztolyával. Emlékszem, ahogy egymásra néztünk, és emlékszem, hogy megbánást kerestem az arcán, de nem találtam. Újra felemelte a fegyverét, de ezúttal saját fejének szegezte. Akkor ismét képes voltam megmozdulni, és ahogy a pillantásom Tom körém font karjaira esett, eldördült az utolsó lövés. Újra élesen érzékeltem magam körül mindent, hallottam a rendőrautók szirénáját, láttam a villózó fényeiket, hallottam, ahogy berontottak az étterembe. Hozzánk is odajöttek, de mi csak kuporogtunk az asztal alatt, egymásba kapaszkodva, rémülten, fel nem fogva, hogy vége volt, hogy túléltük. Először akkor szólaltam meg, mikor egy csapat orvos apu körül kezdett sürgölődni. Utasítottam őket hogy hagyják, hogy ne nyúljanak hozzá, mert jól van, mert haza kell mennünk anyuhoz. De csak néztek rám szánakozva, apát pedig lefektették egy hordágyra, és betakarták őt, még az arcát is, nem is értettem miért tesznek ilyet, vagy, hogy apu miért engedi, amikor tudja, hogy haza kellett mennünk... Hiába mondtam nekik, hogy hagyjanak, ők csak karon ragadtak, és a mentőautóhoz vezettek minket Tommal. Láttam a pincérnőt, sírt, és elkenődött a sminkje. Láttam rendőröket, láttam letakart hordágyakat, és megijedtem, mert nem tudtam apu melyikben feküdt. Láttam a néger bácsit, aki ott ült a pultnál, aki megmentette az életemet. Orvosok vették körül őt is, mint a szőke pincérnőt. A látványától mintha felébredtem volna, mindent felfogtam, mindennek megértettem a jelentőségét, és bár zokognom és sikítanom kellett, nem tudtam. Helyette kitéptem magam a minket kísérő mentősök kezeiből, és a bácsihoz rohantam, hogy megöleljem. Nem voltam képes beszélni, csak megöleltem őt, és éreztem, ahogy súlyos karjai körém fonódnak, aztán elengednek. Nem bírtam a szemébe nézni, inkább visszamentem Tomhoz... Aztán magamba roskadtam, és azóta egy szót sem ejtettem ki a számon. Csak én vagyok, az emlékeim, a gyász és a gyűlölet.

                Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy miért történt mindez, de egyszer sem kaptam választ. Álmaimban átélek mindent újra és újra, és nem tudok szabadulni a gyilkos arcától, kinek szemeiben a megbánás cseppnyi szikrája sem tűnt fel, ki megölte édesapámat, ki ártatlan emberekkel végzett, aztán maga ellen fordította a fegyverét, hogy ne kelljen szembenéznie a bűneivel, hogy megmeneküljön az ítélet elől, hogy megváltást szerezzen magának. Összetört a világ, és én, Lily, valamiért még mindig a része vagyok, és hiába kérdezem, hogy miért.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés