A vörös hold fénye balsejtetőn derengett át a fekete felhők sűrűjén, csak hogy visszaverődjön a fekete tó vizének felszínén. Minden olyan színtelen, hátborzongató, és hideg volt. Lépéseim neszét elnyelte a selymes, fekete fű, a hűvös szellő lágy susogása. Rajtam kívül talán nem volt ott más élő, szívemet és torkomat mégis szelíden szorongatta a rettegés. Mitől féltem, ha tudtam, hogy más nem tenné be lábát erre az átkozott, fekete földre? Mitől féltem, ha tudtam, hogy nem leselkednek rám fekete árnyak a fekete fák mögül? A sorsomtól. A sorsomtól féltem, ami megpecsételődött abban a percben, mikor megláttam Őt. Az ismeretlentől. Az ismeretlentől, ami nemsokára elnyeli az egész lényem. Borzalmas nem tudni, mi fog következni. Ezért félnek az emberek a haláltól, ezért félnek a gyerekek a sötétben. Mert nem tudják, mi vár rájuk. Akkor értettem meg igazán ezt, de mégsem fordultam vissza, mégsem futottam el. Csak sétáltam, és a rettegés mellett, valahol a szívem mélyén boldog voltam. Boldog, és szerelmes. Tudtam, hogy szánalmas vagyok, de nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy láthassam. Semmi más nem maradt ebben a nyomorúságos életben, amit nem áldoztam volna fel azért, hogy láthassam.

                Szemem láttára pusztult el mindenki, és minden, amit szerettem. Akkor a világ nem fekete volt, mint most, hanem vörös és narancssárga. A szerelmemet és a barátaimat egytől egyig vörösre festették a forró lángok, felemésztették őket, akárcsak az otthonomat. Úgy terjedtek és olyan kacérsággal nyaldosták körbe a falakat, hogy elhittem, saját akaratuk van. És bár hozzám nem jutott el vérszomjas tombolásuk, sikerült megölniük. Megölték bennem az embert, azt a személyt, aki akkor birtokolta testemet.

Azóta sok év telt el. Nyomorban, szomorúságban és magányban tengettem semmirekellő életemet. Csak azért nem végeztem magammal, mert nem volt hozzá bátorságom. Akkor még nem tudtam, mitől félek, hiszen úgy véltem, minden jobb lett volna az akkori helyzetemnél. Ám a fekete világban sikerült rájönnöm, hogy az ismeretlen volt az, amitől annyira tartottam. Ha rájössz, hogy mitől félsz, könnyebben nézel szembe vele. Főleg, ha valaki melletted van, akit szeretsz.

A tűz után évekig nem álltam szóba emberekkel. Csak akkor beszéltem, ha nagyon muszáj volt. Nem akartam ismerkedni, nem akartam ismét szerelmes lenni. De az ilyesmi nem akarat kérdése. Éjjel volt, balsejtető vörös hold világította meg a város utcáit, keveredve a semmitmondó, sárgás színű lámpák fényével. A park felé vettem az irányt egy jócskán hiányos tartalmú, műanyag üveges, tablettás bor társaságában. Bizonytalan lépteim nyomot hagytak a frissen hullott hóban. A park lenyűgöző látvány volt, de akkori állapotomban ez nem igazán érdekelt. Az egyetlen dolog, ami szemet szúrt, hogy valami fruska ült a padon, amin én szoktam ülni. Hirtelen támadt dühvel csörtettem felé, hogy melegebb éghajlatra küldjem, de amint megpillantottam, elszállt belőlem minden indulat. Gyönyörű volt. Sosem láttam még hozzá fogható szépséget. Fehér bőre vakítóbb volt a hónál, fekete haja minden addigi feketénél feketébb volt, mint amit valaha láttam. Csak bámulni akartam, örökké, ott ácsorogva előtte. De ő felemelte fejét, és szomorú tekintetét az enyémbe fúrta. Szemei tükrözték a vörös holdat, tükrözték a mérhetetlen fájdalmát, ami talán már nem is volt emberi. Megijedtem tőle, de valami arra késztetett, hogy leüljek mellé. Vigasztalóan megérintettem a vállát. Sírt. Akkor már tudtam, hogy szerelmes vagyok. De egész máshogy, mint azelőtt. Olyan elvarázsolt érzés volt. Megbűvöltnek éreztem magam. Hozzá szóltam, de már nem emlékszem, hogy mit mondtam. Ő pedig felelt, és én ittam szavait. Azt mondta, már nem akar élni. Azt mondta, már elfáradt. Én vigasztaltam. Mondtam neki, hogy szeretem. Mondtam neki, hogy majd vigyázok rá. És ettől boldogabb lett. Kérte, hogy találkozzunk egy hét múlva. Beleegyeztem. Elmondta, hogy ki ő valójában, és hogy mit vállalok ezzel, de nem tágítottam. Így könnyebb lesz, és segíthetek neki. Így lesz jó mindenkinek.

                A fekete világban csak a vörös hold, és az Ő vörös szemei nyújtottak egy kevéske színt a tájnak. Fehér bőre csak úgy világított, fényesebben, mint a csillagok. Feketébbnél fekete hajától szürkének tűnt a körülöttünk lévő, fekete mindenség.  Mosolyogva várt rám a tó partján, karjaival fázósan ölelte át magát. Én örömtől sugárzó arccal csatlakoztam hozzá. Csak bámultam szépségét, és alig mertem elhinni, hogy egy órát tölthetek vele. Egyszersmind a zord táj varázslatosnak tűnt, a lány társasága elűzött belőlem minden kételyt és félelmet. Sosem jutott volna eszembe, hogy Ő akarta így. Beszélgettünk. Sokat. Nem a múltjáról, nem is az enyémről. Vidám dolgokról, olyan dolgokról, amiket mindketten szerettünk. Azt kívántam, bárcsak megállíthatnám az időt, és örökké vele maradhatnék, örökké bámulhatnám szépségét. De nem lehetett, hiszen egyezséget kötöttünk. Csupán egy óránk volt, de az életem legboldogabb órájává nőtte ki magát. És mikor eljött az utolsó perc, szomorúan fordult felém. Láttam rajta, hogy tényleg bánja, hogy így kell élnie. Vörös szemeiből patakként folytak könnyei. Sosem gondoltam volna, hogy hamis könnyek voltak. Búcsút mondott, és puha csókot lehelt ajkaimra. Számomra halál, számára élet. Eladtam a lelkem egy boldog óráért, de boldogan haltam meg abban a tudatban, hogy szerelmem tovább él, hogy életem táplálja őt. Sosem gondoltam volna, hogy a lélekfaló csak megbűvölt, és hogy egy hét múlva ugyan ezt fogja tenni egy másik nyomorulttal is, aki majd szépségében keresi a gyógyírt fájdalmára.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés