Cosette Divisé sosem a szépségéről volt ismert. Pedig igazából ismert volt, sőt világhírű. Csodálatos énekhanggal áldotta meg az Isten, amiért hálás volt. Az éneklés számára a világot jelentette, és boldog volt, hogy másoknak is örömet okozhatott ezzel. Boldog volt, de boldogságát egy ideje sötét felhők árnyékolták be, az emberi gonoszság és rosszindulat sötét és viharos fellegei. Tudta, hogy nem kéne foglalkoznia vele, tudta, hogy ezek az emberek szívtelen és lelketlen senkik voltak, akik minden bizonnyal szeretet- és figyelemhiánnyal élték mindennapjaikat, és már csak mások bántása és rágalmazása okozott nekik örömöt. Ő ezt nagyon jól tudta, de bennük testet ölthettek saját démonai, amik nem hagyták őt szabadulni, amik egyre gyakrabban könnyeket csaltak szemeibe.

            Most is, ahogy a két órás koncert után, kimerülten ült öltözőasztala mellett, csak bámult a tükörbe, arcán pedig patakként folytak a könnyek. Milyen szánalmas, gondolta, tekintetét végigjáratva rövid, állig érő, enyhén töredezett barna haján, nagy orrán, az álla alatt és karjain látszó súlyfeleslegen. Úgy érezte, börtönben van ebben a testben, úgy érezte, nem szabadna emberek közé merészkednie. Könnyes szemmel, nagyot sóhajtva ragadta meg az egyik előtte heverő levelet, hogy ismét elolvassa, és hogy ismét rátörjön a zokogás. A kézírás helyett újságokból és magazinokból kivágott betűk összevisszaságával, a következő üzenet állt a papíron: „Te rusnya, kövér disznó! Ugorj a Rajnába!”

Cosette már gondolt az öngyilkosságra, de sosem tudná megtenni. Ő nem volt elég bátor hozzá, egyszerűen csak félt, félt a haláltól, az ismeretlentől, a fájdalomtól. Inkább az élet szenvedéseit választotta, a megaláztatást, a magányt. Mert nem volt senkije. Persze sok emberrel dolgozott együtt, de ők nem tudtak róla semmit, nem ismerték őt, egyedül csak a mögötte álló pénz érdekelte őket, semmi más. Egyedül volt, és senki sem vette észre, hogy valami nem stimmelt vele. Senki.

Gondolataiból egy váratlan, a szokottnál vékonyabb hang zökkentette ki. Nem is hallotta, hogy valaki bement hozzá, nem is látta a tükörben, ahogy nyílik az ajtó.

– Igen, tényleg elég csúnya vagy – mondta a hang derűsen. – De ha bőgsz, és elkenődik a sminked, csak rondább leszel.

Cosette a fejét forgatta, keresve a hang forrását. Annyira megdöbbent, hogy szinte el is felejtett mérgelődni a gúnyos hangvételen.

– Itt vagyok, butus. – Kocogtatta meg valaki a háta közepét. Az énekesnő hátrafordult, és meglepetten látta, hogy vendége egy vörös hajú, meglehetősen bájos, olyan hat-hét év körüli kislány. Meghökkenve bámulta, majd ügyetlenül letörölte arcáról könnyeit, és az azzal lemosódott festéket.

– Ki vagy te? – Cosette teljesen összezavarodott. Hogy engedhettek be a biztonságiak egy kislányt? – Hol az anyukád?

A lányka pukedlizett, sötétkék bársony szoknyáját ujjai közé csíptetve.

– Corona vagyok – válaszolt mosolyogva. – Nem tudom, hol az anyukám.

Remek, nem volt elég a maga baja, most még egy elveszett gyerekkel is neki kell bajlódnia. Cosette dühösen visszafordult a tükörhöz, és megragadta a sminklemosó flakonját.

– Semmi baj, majd megkeressük – mondta, nyugtatónak szánt hangon, majd egy vattapamaccsal kezdte lemosni az elkenődött festéket. Valamiért zavarta, hogy a kislány olyan csinos és szép volt. Zavarta, de próbálta elnyomni az érzést, gondolván, hogy butaság volt, hatalmas butaság.

– De én nem akarom – jelentett ki Corona, ellentmondást nem tűrő hangon. Cosette ismét meglepett pillantást vetett rá, majd befejezte a sminkje eltüntetését.

– Nem baj – sóhajtott. Neki ehhez most egyáltalán nem volt kedve. Kézen fogta a kis vöröst, majdhogynem vonszolta a furcsa fényben derengő folyosón, míg elérték az első biztonsági embert, aki útba esett. A lányka durcásan parkolt le Cosette mellett, aki nagyon dühösen nézett a vele szemben álló, robosztus fekete férfira.

– Nem látta ezt a kislányt, ahogy bejött? – visított az énekesnő, Coronára mutatva. – Mégis miért fizetik magát?

Ha lehet, a helyzet még idegesítőbbé vált. A biztonsági őr csak nézett bambán, fejét csóválva.

– Nem tudom, miről beszél asszonyom – zengte mély basszus hangon, értetlenül fürkészve a folyosót és Cosettét. Az énekesnő csak szemét forgatta, annyira elege volt mindenből, talán tényleg inkább a Rajnába kellett volna ugrania.

– Maga vigyáz rá, hív valakit, hogy vigye el, mert nekem nincs időm ilyesmire, érti? – replikázott a nő, majd sarkon fordult, beviharzott az öltözőjébe, és összeszedte a holmiját. Már régen érezte magát ilyen dühösnek, pedig egy ideje már szinte nem is érzett mást, csak haragot és gyűlöletet. Minél előbb haza akart érni, így kapkodva magára rántotta kabátját, és táskáját megmarkolva szinte kirohant az öltözőből. A kislány már nem volt az őrrel, aminek felettébb örült. Az énekesnő egy utolsó lesújtó pillantást vetett a még mindig tanácstalannak tűnő férfira, majd egyenesen a kijárat felé vette az irányt.

            Bár meglehetősen fáradt volt, Cosette a séta mellett döntött. Szüksége volt egy kis friss levegőre a történtek után. Egy szürke baseball sapkát húzott, egészen az arcába, hogy ne ismerjék fel az emberek. Lassú, megfontolt léptekkel haladt, minél messzebb elkerülve az embereket. Félt tőlük. Rettenetesen félt, hogy köztük lehet zaklatóinak egyike. Az élete darabokban hevert, hiszen már az utcára sem mert úgy kimenni, hogy ne markoljon szívébe a félelem. Borzalmasan érezte magát, aznap pedig úgy tűnt, hogy minden összeesküdött ellene.

– Cosette, várj már! – hallotta a nő azt az ismerős, vékonyka hangot, valamint apró cipőtalpak kopogását az aszfalton. Ez nem lehet igaz, gondolta, és megfordult, remélve, hogy csak képzelete játszik vele. De nem így volt. Corona egyenesen felé loholt, mosolyogva, mintha régi ismerőst köszöntene.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte az énekesnő cseppet sem barátságosan.

– Hiszen végig itt voltam – kuncogott Corona, mutatóujját Cosettére szegezve.

– Figyelj, kislány – szólt a nő, valamivel barátságosabb hangnemet megütve. – Menj haza, jó? Nem követhetsz csak úgy akárkit. A szüleid biztos aggódnak.

Corona a fejét rázta. Cosette érezte, ahogy egyre növekszik benne a harag, ráadásul a körülöttük lévő emberek is furcsa szemmel néztek rájuk.  Mégsem hagyhat itt egy ilyen kislányt, még baja esne, és azt nem bocsátaná meg magának. Persze nem az ő felelőssége volt a gyerek, de egyszerűen nem hagyhatta ott. Elhatározta, hogy haza viszi, ad neki valamit enni, és utána intézkedik.

– Jó, gyere velem – sóhajtott gondterhelten, húsos kezét a kislány felé nyújtva. Corona habozás nélkül megragadta azt, majd végig fecsegte az utat mindenféle butaságról. Cosette észre sem vette, hogy nevet a lányka szavain, hogy felszabadul a társaságában, hogy meg is feledkezett gondjairól. Hazaérve leültek enni, szinte olyan természetességgel véve a gyerek jelenlétét, mintha sajátja volna. A nő végre jól érezte magát, és ennek örömére egy üveg bor is felbontásra került, amit szépen lassan meg is ivott. Amit nem kellett volna.

Cosette mindig is rossz részeg volt, amolyan sírós részeg, aki hajlamos volt még elkeseredettebbé válni egy kis alkohol hatására. Így történt akkor is, a vidám este mintha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna. Az énekesnő megint egy tükör előtt üldögélve találta magát, keseregve külső adottságain. Corona csak hallgatta, kifejezéstelen arccal. Talán órák is elteltek így, mire a kislány felpattant, és odament a nőhöz.

– Majd én segítek, hogy szép legyél – mondta mosolyogva. Cosette bambán nézett rá, majd mire felfogta a szavak jelentését, a kislány már meg is ragadott egy ollót.

– Csinálok neked szép frizurát – csengett Corona hangja, olyan kedvesen és barátságosan, hogy az énekesnő nem tudott neki ellent mondani. Apró mosoly jelent meg az arcán, úgy szemlélte a tükörben a kislány ténykedését.

– Milyen kedves tőled – suttogta, arcán végigfutott egy könnycsepp, ami aztán valami sűrű, vörös folyadékkal találkozott a nyakán... Vérrel. Cosette a fájdalomtól hátrahőkölve kapott bal füléhez, pontosabban a koponyáján tátongó, véres lyukhoz. Sikolya bezengte a házat, de láthatólag Coronát ez nem zavarta. Újabb és újabb hajtincseket vágott le, mintha misem történt volna. A nő próbálta elvenni tőle az ollót, de mikor meglátta a kislány arcát, újabb sikoly tört fel belőle. Corona ugyanis már nem a szép, bájos arcú lányka volt, hanem az ő, Cosette tökéletes tükörképe.

– Azt hittem tudod, hogy te én vagyok – szólalt meg, majd gurgulázó kacajt hallatott, és az ollót utoljára felemelve, átszúrta az énekesnő torkát.

            Cosette Divisé halálhíre gyorsan terjedt a médiának köszönhetően. Minden újság, magazin, valamint TV-s program azt taglalta, hogy vajon miért lett öngyilkos a híresség. Semmi sem utalt esetleges gyilkosságra, hiszen a lakásában nem találtak erre utaló nyomokat. Az eset teljességgel érthetetlen volt mind a rendőrség, mind a rajongók számára, főleg, hogy ilyen brutális módon végzett magával. Azt senki sem tudhatta, hogy Cosette Divisé teremtett magának egy új, bátrabb személyiséget, aki segített neki megtenni a számára lehetetlent, aki segített az öngyilkosságban, megszabadítva őt az élet terhétől.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.